Miért nem “csak” egy utazás?

Világ életemben utazni vágytam. Kiskoromban folyton bújtam a földrajz atlaszt, mi hol van, kik élnek ott, milyen a táj, milyen állatok élnek ott. Aztán ahogy nagyobb lettem, valahogy ez a kíváncsiság elmúlt. Vagyis pontosabban nem múlt el, csak elfedte más. A tanulás, a bulizás, a párkapcsolatok, aztán később a család.

Valahogy minden fontosabb volt. És ez így volt rendjén. Aztán ahogy átmentem különböző életszakaszokon (lányból anyává, aztán anyából nővé – erről később még írok) kezdett újra előjönni bennem a vágy az utazásra. Na nem a “bícsen” sütkérezésre gondolok…

És most, hogy itt van (mondhatom, hogy a manifesztációm eredménye), beijedtem tőle. Egy sor nagyon erőteljes korlátozó hitemet kell magam mögött hagynom, hogy meg merjem lépni.

Akinek van gyereke az tudja, hogy kisgyerekkel utazni az nem nyaralás és nem is pihenés. Az kő kemény meló és energia. Mindig ábrándoztam róla, hogy milyen jó lenne kettesben is pihenni. De ez kisgyerekekkel nem volt megoldható számunkra.

Ezt az utazást gyerekek nélkül tervezzük. Először, mióta megszülettek. És ez nagyon ijesztő. Elutazni egy másik országba úgy, hogy ők itthon maradnak… Na ezzel a gondolattal meg kellett birkóznom. Elkezdtek előtörni a “mi van, ha…” típusú gondolatok. Vagyis a félelmeim.

Az elmém elkezdett szórakozni velem. A végén majdnem lemondtam. Napokig dolgoztam ezzel, mire túllendültem. A félelem pont ezt teszi. Megakadályoz abban, hogy megtegyünk olyan dolgokat, amikre vágyunk ugyan, de ismeretlenek számunkra. És ha hagyjuk, soha nem tudunk szintet lépni, ott ragadunk a félelmeinkben dagonyázva.

A múlt évem pedig pontosan erről szólt és pontosan ezt nem akartam újra. Szóval utazunk! 🙂

A másik korlátozó hitem ezzel kapcsolatban a sokunk által ismerős: “Nem engedhetem meg magamnak.” szöveg. Ez nekem nagyon erősen jelen van, még a gyerekkoromból hozom és keményen dolgozok rajta.

Sokszor előfordul az, hogy valamiről azt hisszük, hogy nem engedhetjük meg magunknak. Aztán mégis megtesszük, meglépjük és kiderül, hogy mégis megengedhetjük. Megtesszük és nem történik semmi. Úgy értem ugyanúgy megy tovább minden. Sokszor észre sem vesszük a kasszánkon. (kisebb dolgokra gondolok itt inkább)

De mégis olyan mélyen ott van az a hit. Mert megszoktuk. És tele vagyunk ilyen felesleges korlátozó “szokásokkal”, mintákkal.

És akkor még ott van az a cukiság is, hogy félek a repüléstől. Igazából, ha jól belegondolunk, nem is igazán a repüléstől félünk, hanem csak nem szoktuk meg. Az ismeretlentől félünk.

Sokszor azt hisszük, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem érdemeljük meg, hogy nem vagyunk képesek/érdemesek rá, hogy félünk tőle és még sorolhatnám. A helyzet azonban az, hogy ez csak akkor derül ki, ha megtesszük. És ez kényelmetlenséggel, akár frusztrációval járhat az elején. Aztán ezt is megszokjuk, hogy mégis megérdemeljük, képesek vagyunk, megengedhetjük stb…Minden így működik. Ahhoz, hogy teljes életet éljünk (ez mindenkinek mást jelent), az kell, hogy feszegessük a határainkat, sőt lépjünk túl mindig egy picit. Csináljunk olyan dolgokat, amiket eddig nem.

Sőt! Élvezzük azokat.

Így történt hát, hogy utazunk. Ketten a férjemmel. 22. “járási” (tudom, durván hangzik) évfordulónkra ajándékba. Csak mert a 20.-at elmosta a Covid. És a 21.-et is.

41 éves vagyok. A gyerekek már nem igényelnek állandó jelenlétet. Mire várjunk? Erőm és energiám teljében érzem magam. És a férjem is. És ennyi év után is vágyunk kettesben lenni. Megérdemeljük, képesek vagyunk és megengedjük magunknak.

Kérem  az ÉLETHIVATÁS ingyenes munkafüzetet!

Maradjunk kapcsolatban a továbbiakban is. Olvass a legújabb önismereti és karrier tippekről, személyes történetekről és mindenről, ami az egyéni fejlődésünket szolgálja.