A felelősség témája az egyik kedvencem. Elég vitatott téma és sokan szeretnek takarózni vele. Mindjárt el is mondom, hogy miért.

Jen Sincero mondta egyszer, bár nem tudom pontosan idézni, de az volt a lényege, hogy nem tehetsz arról, hogy elcseszettnek születtél, de arról igen, ha az is maradsz. Elég durván hangzik, nem? Ezt olvasva lehet, hogy valaki felvonta volna a szemöldökét és dobta is volna ki a könyvét ugyanezzel a mozdulattal az ablakon, de én imádtam. Hogy miért?

Minden ember millió korlátozó hittel rendelkezik. Ezek olyan dolgok, amiket régről hozunk és nem tudunk levetkőzni. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem, hogy ezek a régi, káros hitek akadályoznak bennünket abban, hogy kiteljesedjünk. Egyszerűen visszafognak minket attól, hogy igazán, a szívünk szerint tudjunk élni. (A korlátozó hitekről fog szólni a következő posztom, úgyhogy itt most nem is ejtek több szót erről.)

Fontos azonban, hogy életünk során felismerjük ezeket a korlátozó hiteinket és tegyünk ellenünk. Annyira sajnálom, hogy az iskolákban ilyenekről nem tanulnak a gyerekek, pedig annyira fontos lenne tudni mindenkinek ezekről. Sokan csak azt érzik, hogy topognak egész életükben, nem merik megtenni a lépéseket az álmaik, céljaik felé. És igazából azt sem tudják, hogy miért. Mi tartja őket vissza? Egyszerűen nem tudatosodik bennük.

És ilyenkor sajnos a legkönnyebb út felé megyünk, ami a mások hibáztatása:

• Azért ennyire rossz a munkám, mert hülye a főnököm
• Azért nem megy a vállalkozásom, mert XY vezeti az országot (ez a kedvencem)
• Azért nem követem az álmaimat, mert nem jött még el az ideje, meg már annyian csinálják (pedig az igazság az, hogy félünk)
• Azért nem lépek le a munkahelyemről, mert máshol sem lenne jobb, máshol is hülyék dolgoznak, máshol is csak dolgozni kell
• Azért nem hívom fel XY-t, mert annyira megbántott egyszer (azt már nem tudom, hogy miért, de azt tudom, hogy nagyon fájt).

És ezt a listát a végtelenségig lehetne folytatni. És szeretjük is folytatni. Mert sokkal könnyebb másokat hibáztatni, mint magunkba nézni. Pedig a megoldás mindig ott csücsül bennünk. Csak ez nehéz. Meg fájdalmas.

De fejlődni csak akkor képes az ember, ha minden tettéért vállalja a felelősséget: hogy azért nem halad előre az életem, mert félek, hogy azért hülye a főnököm velem, mert én sem vagyok kedves, hogy azért nem hívok fel valakit, mert még mindig sértettnek érzem magam, hogy azért nem lépek az álmaim felé, mert félek, nem pedig azért, mert nem jött el az ideje, vagy nem vagyok elég hozzá, vagy mittudomén…

Ha képesek vagyunk eljutni odáig, hogy felismerjük és elfogadjuk, hogy azért tartunk ott az életben ahol, mert mi ennyit tettünk érte eddig, akkor már egy hatalmas lépést tettünk a változtatás irányába.

Mert ha erre már rájöttünk, akkor azt is tudni fogjuk, hogy ahhoz, hogy ne itt tartsunk, bizony nekünk kell tenni. Nem a főnökünkre várni, nem az XY-ra, hogy bocsánatot kérjen, nem az ország vezetésére, hogy jobban menjen a vállalkozásom.

A változtatás lehetősége bizony a mi kezünkben van. Ha elfogadjuk, ha nem. Ha magunkba nézünk és vállaljuk a felelősséget az életünk alakulásáért, akkor tudunk is tenni érte. És teljesen mindegy, hogy hány évesek vagyunk, mi van már mögöttünk, mi volt eddig, az életünk alakulását igenis képesek vagyunk alakítani. Melós. Ezt beismerem. De minden melós, nem igaz? Főleg azok a dolgok, amelyekért érdemes tenni.

Arra bátorítalak hát, hogy gondolkozz el egy picit. Hol tart most az életed, melyek azok a területek, amelyek javításra, változtatásra várnak és tegyél apró lépéseket, hogy jobb legyen. Nem kell megváltani a világot, de apró lépésekkel sokkal jobbá tudod tenni a TE SAJÁT világodat.